Gárdista

3202. január 21.

Már hónapok óta tartott az invázió. Sorra behódoltak a kolóniák és a rendszerek. Nem volt megállás; a támadók arcát soha, senki nem látta még, a faj ismeretlen volt mindenki számára. Akik csak jöttek, pusztítottak, majd továbbáltak.

Az emberiség hadászata nem, de a polgársága mindenképpen rég feladta a reményt. Tömeges önpusztítások, lázadások, menekülthullámok jellemezték a legtöbb kolóniát. A harcokat még el nem ért területeken egyszerűen nem lehetett megmozdulni. Akkora tömegek utaztak a háttérkolóniákra, hogy képtelenek voltak az ugró-transzporterek lépést tartani, ami nem volt kis szó, hiszen egy ugrásra egy transzporter akár száz embert volt képes szállítani. És egy perc sem volt az utazás.

A probléma nem is ebben volt. Lassan elfogytak a kijelölhető menekülttáborok. Újabb és újabb helyszíneket kellett megnyitni, majd amikor ezek elfogytak, fel kellett avatni néhány újat. Újakat is csak olyan kolóniára engedtek nyitni, amelyhez könnyen lehetett szállítani élelmet. Ezekben az időkben ugyanis nem volt idő élelmet, ruhát, gyógyszereket szállítani az ugró transzporterekkel. Kénytelenek voltak a hipertérhez visszatérni. Elő kellett venni a régi szállítóeszközöket, az acélmonstrumokat és azokkal kellett megoldani a szállítás ezen részét.

Alapvetően ezzel nem is lett volna gond, de sajnos annyi ember nem létezett a hadsereg kötelékében, hogy minden hajót optimisan ellássanak emberállománnyal. Kénytelenek voltak önkénteseket is bevetni. Persze, őket is ki kellett képezni. Jöttek a veteránok, majd mikor elfogytak, jött a munkásosztály, majd mikor már ők is elfogytak, akkor jöttek a gyerekek.

Az egész egy nagy kotyvasz lett. Mindenestől. A kommunikáció letérdelt, a logisztika teljes csőd, az emberek egymásnak adták át a betegségeiket. Lassan félő volt, hogy az ellenség nem jelent akkora gondot, mint az emberi faj saját maga. Kudarcot vallott minden.

Talán az utolsó pillanat volt, amikor egy őrmester rangú szólt egy rombolóparancsnoknak, hogy neki biz van egy gárdistája, akinek van egy elképesztően egyszerű ötlete, arra, hogy a ketyvaszt kibogozzák. Így történt, hogy lassan de biztosan felvehették az idegenekkel a harcot.

Az ötlet tényleg egyszerű volt. Korábban valamelyik fejetlen a vezérkarban nem gondolt arra, hogy a gyerekeknek hol a helyük ebben a rendszerben. Elláthattak bármilyen feladatot, ami éppen kellett. Bizony, még rombolókra is jutott belőlük. Persze, ezek a hajók rendszerint felderítésre - és egyúttal halálra voltak ítélve.

Egy gyermek miben tud segíteni a legjobban, amikor ilyen nagy a káosz? Sokmindenben. A legtöbb tizenéves nem tesz semmi mást, csak játszik. Vannak persze olyan gyermekek - ez erősen kolóniafüggő -, akik termérdek sokat dolgoznak. Gondoljunk csak bele a bányavilágok gyermekeibe, vagy a mezőgazdasági világok suhancaiba. Ők hamar megtanulnak dolgozni - persze, ők is csak a robotokat dolgoztatják. Mindenesetre a dolgokhoz való hozzáállásuk más lesz, másként fogják fel az életet azok, akik a munka mellett nőnek fel. Az olyan világ szülötte, mely nem termel, másképpen látja a világot. Sok dolga nincs, amivel a közösséget szolgálná. Csak teng-leng egész nap, egész évben. Időnként utazik, megnéz egy-egy kiállítást a szüleivel, a többit pedig a Hálón tölti.

A Háló. Katonailag inaktív - sok elgondolás alapján. De nem feltétlenül van így. A katonaság is kiveszi a részét belőle. A nagyágyúk egészen biztosan, a többiek csak szeretnék. A Hálót felhasználni alapvetően nem nehéz, hiszen a kibertechnológia ettől sokkal nehezebb feladatokat is ellátott, megoldott már. A probléma a sérülékenységével van. A Háló katonailag sokhelyen sérülékeny. Hiszen a legtöbb hekker akkor töri meg, amikor akarja. Ez ugye, nem épp a legjobb egy katonailag aktív egységgel.

De mit is jelent a Háló? A Háló volteképp egy virtuális világ, egy gigantikus számítógép, melyet kisebb gépek összekötésével érnek el. Néhány százezer vagy millió kisgépet, esetleg lokális hálózatot kell ezalatt érteni. Ezek összesége képes arra, hogy egyetlen hatalmas kiszolgálópult legyen minden olyan informatikai dologra, melyre szüksége van egy fogyasztótársadalomnak.

Létezik egy protokoll, ami segít a Hálóban való kommunikációra. A protokoll elérése kétféle lehet - alapvetően. Az egyik egy nem kibernetikus hardver, esetleg hardverek összessége. Ez nem egy bonyolult dolog, hanem egy standard Háló-billentyűzet. Ennek segítségével lassan, de biztosan lehet a hálót használni. Semmit nem kell tenni, csak egy állomásra kell kötni egyet a billentyűzetből és már lehet is nyomulni.

A másik egy kicsit összetettebb. Olyannyira, hogy egy egyszerűnek számító műtétet kell végrehajtani az alkalmazón. Igen, ez egy műtétet igénylő eljárás. A műtét persze egyszerű és a felépülési idő minössze pár nap. Ezután lehet használni a Hálót. A műtét maga egy csatlakozó-aljzat beépítése a páciens testének valamely pontjára. Orvosilag a legjobb hely valamely végtag belső része, míg kibertechnológiailag a tarkó hátsó része. Ez az aljzat már annyira standard, hogy minden gyermek kap egyet belőle akkor, amikor iskolás korú lesz. Tehát elmondható, hogy a gyakorlatban mindenkinek van.

Ebből az interfészből egy elég, hiszen minden, a társadalomban megtalálható szerkezet, amely képes csatlakozni a Hálóra és egyazon kereskedelmi szabadalom alatt készül, egyetlen szabványt használ.

Az aljzat két dolgot művel. Az egyik, hogy a hardvert összeköti az emberrel, a másik, hogy a hardver jeleit átalakítja az agy által érzékelhető ingerekké. Olyan tehát, mintha a világ ingerei érkeznének. És ez is a cél: a gép világát átjuttatni az agyba és viszont. Aki tehát csatlakozik a Hálóra, az a személy bejut a virtuális térbe, amely óriási keterjedésű, rengeteg zónából, úgynevezett kiber-ligetből áll.

Adott tehát a Háló, adott egy interfész és adott az illető, aki használni akarja a Hálót. Az interfész közvetíti a jelet, legyen az bármi. Katonailag a bármi annyit jelent, hogy a hajókat nem manuálisan kell irányítani, hanem csak virtuálisan. Fel kellene szerelni minden hajót a hardverekkel és nem len ne annyi halottja az emberiségnek. Régebben ezt a lehetőséget elvetették, mert nem volt elég stabil a kapcsolat nagy távolságokból. De mára lehet, hogy fejlődött odáig a kommunikáció szélessége gép és gép között, hogy a technológia elképzelhető lehet. Így a hajókat távolról irányítják. Az íly módon irányított járműveket giro-járműveknek is szokták hívni.

Itt jön megint a képbe Allan Fox, a gárdista, aki az ötletet szállította. No igen, ő azt az ötletet szállította, hogy miképpen lehet a kapcsolatot szélesíteni. Szerinte, egy olyan hajó kell minden egyes flottába, amelynek semmi egyéb szerepe nincs, mint erősíteni a jelet, amit aztán a flotta egyéb hajóinak egy viszonylag keskeny sávon el lehet juttatni. Ez felettébb jó ötletnek tűnt.

Be is indult a hadigépezet. A flották a következőképpen néztek ki akkor, amikor béke volt és még az idegenek nem szóltak bele az aktuális helyzetbe: A flotta központja egy bővített romboló. A bővítés két célt szolgál. Az egyik a flotta parancsnoksága a másik pedig az ellátmány. Ez utóbbi általában felszerelést és fegyverzetet jelent. Ezek mind egy hatalmas raktárban vannak a romboló mélyén. A flotta ütőképességét körülbelül húsz romboló adja ki. Ezek csak minimális felszereléssel vannak ellátva, viszont maximális fegyverzettel. Elsősorban űrcsatára vannak kihegyezve a monstrumok. Ez azért van, mert alapvetően nem készült harcban elfoglalni az emberiség senkit, viszont, ha valaki az űrből támad, akkor meg kell védje magát. Nincs tehát felszínen használható fegyferzet a hajókon.

A rombolókon kívűl négy tucat kis romboló, úgynevezett cirkáló osztályú gépezet szolgál. Ezek a gépek nagy tűzgyorsaságú, precíz fegyverzettel ellátott egységek, melyek mozgási sebessége akár negyvenszerese a rombolókénak. Ez a fegyvernem nem hordoz a gyomrában semmilyen egyéb egységet, csak önmaga ellátásáról gondoskodik, azt viszont igyekszik minél hatéákonyabban ellátni. Ebből adódóan rengeteg fegyver található rajta.

A legfontosabb csapásokat mégsem ezek az osztályok szolgálják ki, hanem két másik osztály. Mind a kettő leváló egységekből, tehát vadászokból áll. A felhasználást tekintve van két osztályba sorolva, de gyártástechnológiailag egynek tekintedő.

A vadászok azért lesznek le-, vagy kiváló egységek, mert a nagytestű rombolók oldalfallemezeiről, vagy gyomrából indulnak bevetésre. Bevetés előtt a személyzet az anyahajón tartózkodik. A vadászok akár ezres nagyságrendekben is támadhatnak, hiszen egy anyahajó akár száz-százötven vadásznak lehet a gazdája.

A vadászokat azért szeretik, mert a gyakorlatban bármilyen fegyvernemnek lehet a hordozója, amit a saját léptékében el lehet készíteni. Így igen speciális egységek is születhetnek. Ilyen az egyszerű támadóegység, a bombázóraj, vagy akár az elterelésben is játszhat szerepet. Igen kiváló stratégiai és taktikai erő.

A kommandós osztagok a vadászokra hasonlítanak. Fegyverzetük ugyan olyan erős, ugyan olyan széles körben mozoghatnak. Általában kisebb, rohammunkára vannak specializálva. Nem igen vannak nagy számban. A csendben, észrevétlenül végrehajtott akciókra vannak fenntartva, válogatott, veterán pilótákból álló egységek jellemzik őket.

Sok esetben előfordul, hogy nem kifejezetten vadászgép az egység. Előfordul, hogy egy kisebb, harcra módosított teherhajó, hiszen a nagyerejű robbanófegyverek nagy kiterjedéssel rendelkeznek. Ezeket azonban a vadászok nem lennének képesek szállítani, vagy csak óriási hátrányokkal.

A gyakorlatban nemigen vannak használva a desszant-alakulatok, de legalábbis nem arra, amire eredetileg tervezve vannak. Midőn nem létezik visszafoglalt kolónia, így az ilyen alakulatok a katonai logisztikában segítenek be. Gyakran csak alapvető fegyverzettel vannak ellátva, melyek tűzereje messze elmarad a kívánttól.

Allan ötletének nyomában járt egy flotta felszerelése teljes mértékben arra, hogy a Hálót alkalmazza a bevetésekre. Alapvetően támadásra készült el ez a flotta. És sikeresen vitt végre egy akciót. Természetesen a teljes titoktartás mellett készítették fel a támadóéket, hiszen a polgárság nem szerezhetett tudomást arról, hogy a Hálót használja a katonaság. Ha ez megtörténik, egyből akadnak olyanok, akik a Háló a katonaság számára elreteszelt szegletébe próbáljon férkőzni, mintegy haszonszerzés céljából.

A titok az is maradt, a bevetést pedig elkezdték tervezni, majd felkészíteni a katonákat. Itt jöttek a képbe a gyerekek. A gyerekek újdonságra való reagálásuk sokkal interaktívabb, mint a veterán katonáké. Ezért lehetett az, hogy minden hajót alapvetően a gyerekek irányították. Természetesen nem teljes mértékben, hiszen a főbb katonai lépéseket nem lehetett rábízni a gyerekekre, de magát az ütközetet igen.

Milyen jól is hangzik, ha valakinek ezt lehet a lapjáról olvasni:

Neve: Adam Smith
Rangja: százados
Kora: 13 év

A hadászat köszpontja már nem az anyabolygó volt, hanem egy speciális romboló. A hajó belsejét teljes egészében kiürítették, átalakították. Telerakták gyermek méretű üvegtojásokkal, melyek fekhelyként szolgáltak a szolgálatot teljesítő katonáknak. Hm. Bizarr. Főleg nézni ahogy több száz ilyen tojás van egymás mellett és felett elhelyezve, közöttük kis utcácskákon, rámpákon a katonák ki és besorjáznak a munkájuk végeztével, vagy éppen a megkezdése gyanánt.

Minden katonának meg volt a maga kis tojása, melybe beülve már csatlakozhatott is a Hálóhoz, ahol azonnal átláthatott mindent. Ő maga kis ikonként szerepelt a Hálóban. Amely katonatársa akarta, megnézhette az alternatív ikonját is, mely az eredeti, fizikai valóságnak megfelelő ábra volt, de az operatív tárba nem töltötték be ezeket az ikonokat, hogy ne terheljék vele a Hálót. Minden katona egyforma volt. Egy homogén színű kocka. Ezt a kockát a besorolás szerint színezték ki, majd rajzolták rá a rangjának megfelelő zászlókat, csillagokat.

A Hálóban minden katona egy darabka memória volt, egy rekesz, a hadsereg részére szolgáltatott szuperszámítógépek hardvereiben.

És eljött a nap, amikor be kellett bizonyítani, hogy Allan ötlete helytálló, miszerint a ketyvaszt fel lehet oldani azáltal, ha minden kis részletre oda figyel valaki. Az ezrével szipolyozott gyermekek munkába álltak. Először csak néhány tízen, akik csak a főbb tevékenységeket figyelték, az adatokat a parancsnokoknak továbbították. Jöttek a hiányosságok, további biomassza kellett a feladat átlátásához.

A logiszitkával kezdték. Ez volt a gyakorló pálya. A háttérben jól szerepelt az együttes; rengeteg tapasztalat gyűlt össze néhány nap alatt. Jöttek újabb és újabb szállítmányok, tele képzett gyermekkel, melyek alig várták a saját kis tojásukat. A kiszuperált rombolóban a munkálatok úgy fejeződtek be, hogy a gyereksereg irányította a folyamatokat.

Az első rombolókat egyszerre vetették be. Egy fél flotta volt. Mindössze egy tucat vadásszal a kisegítő rombolókban. Az egészet kiegészítették tizenöt állig fegyverzett cirkálóval és dupla energiapajzsokkal, amelyekről leszedték a fele páncélzatot - már nem kellett védeni az embereket -, elkarcsúsították a hajótörzset. Az így csatarendbe állított flottát nekieresztették az ellenfélnek.

A pontos támadási tervet nem akarták túl bonyolultra venni, mert ez volt az első ellentámadása az emberi fajnak. Két oldalon is kísérleti jellegű volt tehát a támadás. Nemcsak az ellenfél hatékonyságát volt hivatott védeni, hanem a sajátot is. A terv annyi volt, hogy megtámadnak egy olyan ellenséges flottát, amely épp elfoglal egy emberlakta kolóniát. Sorban immáron a százötödiket. Olyan csatát akartak kivitelezni, amelyben az ellenfél a visszavonulása közben kapja a nyakába az áldást.

No, a terv ezen része nem vált be, mert a visszavonuló ellenség nem alvó ellenség, de a támadóék elpusztította az idegen faj jelen lévő támadó flottáját. Mind egy szálig, szinte karcolás nélkül.

A hipertérből való kilépést követően, a támadóék könnyített páncélzattal és többszörözött fegyverzettel két hajót egy másodperc alatt ronccsá lőtt. A második és harmadik másodpercben az emberek flottája elvesztette a védelmi pajzsait a visszatámadáskor, míg a következő két másodpercben további tíz idegen hajót küldött a kolónia felszínére. Jók ezek a nehéz lézerágyúk.

Maradt két hajó. Ezt a kettőt már a hipertérből való kilépés folyamán össztűz alá vette a parancsnoki hajó és két jelenlévő társa - kevés sikerrel. Az ellenfél ezen osztályú hajóit nem lehetett csak úgy megsemmisíteni. Ezeken a hajókon alig volt számban sok fegyver, de ami tűzerőt képviseltek, az minden képzeletet felül múlt. Korábbi tapasztalat volt, hogy a rombolókat teljes fokozatra kapcsolt energiapajzsokkal éppen úgy vágta át, mint az olvadt vajat a kés.

Ezeknek a fegyvereknek az volt a hátránya, hogy a hajónak célra kellett álniuk. Ami nem volt egyszerű lépés - részükről. Harminc másodperce volt az emberi flottának, hogy eltűnjenek, mielőtt a hajó megkezdhette volna a kaszáló energiasugár kieresztését. Harminc másodperc.

A támadás eddigi sikere abban rejlett, hogy a gyermekek rengeteg öldöklős játékot játszanak, így nagyon gyorsan képesek reagálni ilyen helyzetekben. Amint kiléptek a hipertérből - amit irányítottan, célraállva tettek meg -, máris nyitották az össztüzet. A továbbiakban azonban más terv kellett, hiszen a nagytestű ikerhajókat nem lehetett a lézerekkel megsemmisíteni. Más volt a taktika.

A kevés számú vadászegység teljes gyorsulás mellett haladt a cél felé. Ezekről minden fegyvert, páncélt leszereltek, hiszen átalakított kisteherhajók voltak. Esetükben csak két dolog számított: eljutni az ellenség fegyverei elé - közvetlen elé; valamint kidobni a vasat. Így hívták ezt a fegyvert. Egy egyszerű konténert szállított minden egyes teherhajó, melyekben ott volt a vas.

A vas szerepe egyszerű volt. A hajók elfordulnak a kolónia irányából, amit éppen támadnak. Ezért a fegyvereik is elfordulnak. A szinte porrá forgácsolt, hajónként egy tonnányi vasport kiszórják az űrbe a fegyver elé. Így a fegyver csövéből előtörő energianyaláb ütközik a vasfelhővel, aminek a szemcséi csillognak, ezáltal töri a sugarat. A megtört energianyaláb így nem képes akkora hatást gyakorolni, amely elpusztítana egy hajót.

A terv ez volt. Merész és csak egyszer alkalmazható. Ehhez az kellett, hogy a kis hajók odaérjenek, kiszórják a port, és eltűnjenek. A hajók nem lehetnek útban, hiszen ezek a sugárnyalábok a hajótestet átvágják, majd haladnak tovább. A por azonban olyan sok részecskéből áll, hogy a sok kis csillogó darabja - több száz milliárdnyi - szétoszlatja.

Ha sikerül egy-egy nyalábot megtörni, akkor marad akkora össztűz a két nagy hajón, hogy beleroppan a támadásba.

Az idő fogyott, lassan nullára ért a visszaszámlálás és bizton tudták a gyerekkatonák, hogy az egyik hajó fegyverzetét nem sikerül teljes mértékben eltéríteni. A másikra jó esély volt.

A kis hajók odaértek a célterületre, közöttük a folyamatos össztűz az ellenfél pajzsait roncsolta, majd épp a célzónában nyíltak a rekeszek és apró robbanótöltetek szórták szét az űrben a fémport, hogy átláthatatlan felhőt képezzenek. Jött az utolsó manőver, amit a kis hajóknak meg kellett lépniük: el kellett tűnni. Ehhez egyetlen egy fordulást majd egy gyorsítást alkalmaztak a tojásaikban ülő katonák, majd végezetül a hátsó pajzsokba irányítottak minden energiát, ami csak létezett a teherhajókban.

Az anyahajó szenzorai szerint mindkét ellenséges fegyverzet elé került vas. Az egyik elé azonban kevés. Az a hajó, amelyre ez az irdatlan erejű fegyver ráállt, beszüntetett minden támadás - manőverre itt nem lehetett gondolni -, majd a pajzsokba tett minden energiát. Aztán a lövés.

A támadó flotta parancsnoka elégedett volt az eredménnyel. A vas valóban szétszorta a sugárnyalábot, melynek hatásaként az egyik ellenséges hajó fegyvere hatását tekintve egyenlő volt a nullával, míg a másik nem szóródott szét csak részlegesen, így az lebontotta a pajzsokat. Második lövésre nem volt esély, mert addigra az emberi flotta megsemmisítette a pajzsait, pár másodperc múlva pedig - a precíziós lövéseknek köszönhetően - az ellenfél nem tudta használni a nagyhatású fegyvereit.

Mindezek után a gárdistát, Allan Foxot, aki az ötletet adta ahhoz, hogy bevessék a Háló-elméletet, azzal tüntették ki, hogy a megmentett kolónián szolgálhatott, mely az első sikeres űrcsata után az első olyan megmentésre váró kolónia lett, amely mentésnek a sikeressége nem volt egyenlő a nullával.

10.0 - 1 vote