Hosszú percek teltek el azóta hogy utoljára tudomást vettem magamról. Csak sétáltam Bronx utcáin és emlékeztem. A régi időkön merengtem, amikor még minden egyszerű volt. Csak halvány emlékeim vannak emberi életemből, de néha hiányzik.
Az egyszerűsége, tudatlan boldogsága miatt. Persze nincs az az isten hogy cseréljek, hogy még egyszer ember legyek. Még ha ez egyáltalán lehetséges is lenne. A halandó hírekben folyton azt szajkózzák, hogy a világ veszélyes... ha tudnák mennyire igazuk van. Természetfeletti erőmmel és képességeimmel is félek néha az utcákon. Féltem a bőröm.
Mikor először jöttem New Yorkba, még csak holland telepesek éltek itt. Egy hatalmas hajón érkeztem, több száz kehellyel együtt. A mára már félig-meddig elfeledett Henry Hudson társaságában, akinek persze fogalma sem volt, ki vagy mi is vagyok tulajdonképpen. Igazság szerint akkor még nekem sem volt. De a négy hónapig tartó hajóút alatt megtanultam elvegyülni az emberek között és megtanultam ölés nélkül táplálkozni. Ha nem vagyok rákényszerítve talán még mindig végeznék az áldozataimmal.
Persze még mindig előfordul néha, de azért igyekszem.
Attól való félelmem, hogy az eltűnedező emberek gyanút keltenek béklyót raktak szomjúságomra. Néhány éve voltam még csak vámpír, még karmokat sem tudtam növeszteni. Az egyetlen amit addig felfedeztem magamból, hogy a látásomat könnyedén kiélesíthetem ha előtte iszok és van bennem némi vitae.
Sikeresen megérkeztünk, Henry pedig első angolként lépett a majdani Bronx földjére. Olyan szép volt akkor minden. Néhány fakunyhót és rönkökből összeeszkábált falakon kívül mindenhol a vadon volt az úr. Azóta pedig... mocsok van mindenütt. Újabb ok, amiért megvetem hajdani fajtámat, az embert.
Engem pedig elbűvölt a végeérhetetlen természet. Vad, megzabolázatlan erdők és mezők. Tele veszélyesebbnél veszélyesebb dolgokkal, de minderre visszaemlékezve mégis levonhatom a következtetést: megérte. Mikor először kóstoltam a bennszülöttek vérét... Elbűvölt a bőrük sötétje, ami annyival kívánatosabb volt, mint az én hófehér ábrázatom. Ők pedig féltek tőlem, de nem én voltam az első. Hamar megismerkedtem más vértestvérekkel.
Fejemben egymást követték a jó és rossz emlékek. A szemeim elől hirtelen kiszakadtak az erdők, mezők, dombok és hegyek erőszakosan elényomultak a házak, az aszfalt és a mocsok ami azóta lett itt. A vadonba vágytam. Újra. Nem találom a helyem egy olyan dzsungelben, ahol az indák helyett kábelkötegek a fák helyett pedig tömör beton zárja el a Holdat.
Megtorpantam. Még óráim vannak. Miért ne élvezhetném azt a kis természetes szigetet a kőházak között?
Rohanni kezdtem. Vissza az állatkertbe. Ott nincsenek házak, ketrecek sem, az a néhány állat, amit itt tartanak jobbára ketrec nélkül rohangál a szabadban. Kicsit olyan mint a világ a városon kívül. Hirtelen hasított belém a felismerés, hogy miért is van itt Victor egyik búvóhelye. Hirtelen részvétet éreztem iránta. Együttéreztem vele és megértettem mi az amiről lemondott a pozíciójáért. Az életben maradás eszközét látja a főszolgabíró posztjában, így egy kis sziget maradt neki minden ami zöld.
Órákat töltöttem el itt. Rohantam, mint az őrült, vagy mint az ostoba kisgyerek, aki bár semmit sem tud arról ami körülveszi, de önfeledt. Többször váltottam alakot, csak hogy közelebb érezzem magamhoz az erdőt.
Recsegve húzódtak össze csontjaim, ahogy farkassá alakultam, éreztem azt a csiklandozó érzést, ahogy újabb és újabb ínszalagok és izomkötegek tapadnak a csontjaimhoz. Hús, ami nincs az emberben. Az elkorcsosult karjai és lábai nélkülözik az erőt. A nyers erőt és vele a szabadságot is. Bokrok, fák, bozótok között rohantam, s ha néha találkoztam egy állattal, csak vígan rámordultam. Apró rágcsálókat kergettem és élveztem ahogy karmom beléjük mar. Persze hagytam őket elfutni, mihez is kezdhetnék velük. De a vadászat öröme... az valami csodálatos. Éreztem a megfeszülő izmaimat, magamba szívtam a préda illatát, akár egy kilóméterről is.
Ugyanakkor az állatok féltek tőlem, érezték hogy nem vagyok része a természetnek. Kitaszított vagyok, akinek csak annyi adatik meg, hogy érezhesse a látszatát annak, hogy ide tartozik. Pedig nem vagyok több, csak egy vendég.
A kedvem elszállt, visszaalakultam, de a kíváncsiságomat csak néhány percig tartotta tétlenségben ez a hely. Denevérek röpködtek a fejem fölött. Mintha nem félnének annyira mint más állatok. Elmerengtem a hirtelen felbukkanó sejtéstől, hogy talán azért választották a denevért az első Gangrelek, mert kevésbé riadnak vissza tőlünk. Pillanatok alatt alakultam át denevérré. Imádom az érzést, ahogy a feszes bőrvégigfut a már apró szőrös testemen és lehetővé teszi, hogy meghódítsam az eget. Még soha nem alakultam át denevérek között. Figyeltem rájuk. Értem őket? Hallom? Ők értenek engem? Hogyan mozognak? Mellettük olyan esetlennek éreztem magam. Tanulmányoztam a mozgásukat, akár egy tudós egy őrbódéból. Eddig azt gondoltam, mindent tudok a denevér-alakról, ha gyorsan és könnyedén tudom formálni a testem az emberi és a denevér alak között. Most csodálkozva döbbentem rá, hogy ez nem igaz. Az ő mozgásuk sokkal természetesebb - ami nem utolsó, ha álcázni akarom magam - és sokkal könnyedebb - amit már csak azért is érdemes megfigyelnem, mert a mód, ahogy ők mozognak ügyesebbé és talán gyorsabbá teszi őket.
De minden jónak vége szakad egyszer. Ideje indulnom.
Egy ideig repülve haladtam, emberként gyorsan eltévedtem volna itt. Amint ismerősebb terepre értem óvatosan leszálltam és visszatértem eredeti formámba. A belváros felé indulok, mire odaérek valószínűleg Pierre is telefonál majd. Mindenesetr jót tett ez a kis kiruccanás...