A délután már lassan estébe hajlik, ahogy halk nyikordulással kitárod az ajtót. Lágy szellő és a holtak nyugalma csapja meg az arcod, zsebedben a fiolával és a papírossal indulsz a találkozóra. Búcsúzóul a mágusra mosolyogsz és behajtod magad mögött az ajtót. A roskadozó viskó lassan távolodik mögötted, ahogy biztos, halk léptekkel ereszkedsz le a dombon. A temető rácsos kapujának egyik szárnya behajtva, úgy tűnik rövidesen vége a gyászoló tömeg látogatásának. Magadban eltűnődsz rajta, vajon volt-e itt valaha is egy tucat embernél több egyszerre. Ez a hely még temetőkhöz mérten is nyugodt. Már egészen közel jársz a kijárathoz, mikor szomorú dallam üti meg a füled. Valaki énekel és veszettül ismerős a hangja.
Fekete árnyak karmolják az eget, Testvérem én nagyon szerettelek Szerettelek míg éltél ez már így marad Visszahozlak ide, lelkem nem nyugodhat
A dallam gyönyörű férfihangon száll feléd és olyan ki nem mondott fájdalmakat rejt, hogy önkéntelenül is összeszorul a szíved. Nincs élő, se holt, kit ne környékezne meg a bánat ekkora veszteség láttán. A bátorság nem a félelem hiánya, hanem a képesség hogy szembenézzünk a dolgokkal.
Shellin Vaillant/Chavez fogadója/ P.sz. 3911. Rügyek hava, 13. nap délután
A harag érdekes érzés. Egyetlen rohammal jön, nem lassan, egyáltalán nem. Egyetlen mindent elsöprő rohamot indít és egyből beveszi elménk erődítményét. Az idő lelassul, minden kristálytiszta, mégis olyan mintha vakok lennénk, hisz ő irányít. A harag is egy világ, csak a testen belül. Hollófekete hajad lassítva úszik el melletted, a kezed lendül, az áldozatod pedig meg sem tud mozdulni, már csattan is. Akkora lendületet sikerült venned, hogy szegény flótás kopasz feje hirtelen, nagy csörömpöléssel tűnik el az asztal alatt. A tetőponton gyorsan túlesik az ember, de az érzés, a düh csak lassan szivárog el, fokról fokra enyhül az irányítás. Percek tellnek el, mintha szavakat préseltél volna át fogaid között, de te csak sziszegésnek érezted. Néhány homokszem lepergett az Idő Urának homokórájában, mire visszakaptad a saját gondolataidat. Először megijedsz, talán visszaüt, vagy a társai bosszulják meg, de az egész terem csak úgy zeng a férfi-nevetéstől. A férfi ügyetlen mozdulatokkal tápászkodik fel a földről. Arcára pír kúszott, ami csak enyhén köszönhető az italnak, javarészt a pofonodnak és annak amit mondtál. Felnézve újabb és újabb kezeket látsz a magasba lendülni, sört, bort és mégtöbb ételt kérve. Dolgod van. A bátorság nem a félelem hiánya, hanem a képesség hogy szembenézzünk a dolgokkal.
Anthias Darkblood A könyvtár tiltott részlegében P.sz. 3911. Rügyek hava, 13 nap reggel
A madárcsicsergés és az erős fény megmásíthatatlanul hozta magával a reggelt. Egy új reggelt. Sajgó tagokkal, fáradtan, mégis valahogy lelkesedéssel lépsz ki a könyvtár kapuján. Előrelépést érzel az ügyben, talán közelebb jutsz a gyilkoshoz, a szörnyhöz. De mit is tudtál meg valójában? Az első kérdés pillanatnyi megtorpanásra késztet, ahogy tovább gondolod. A kételyek pedig egymás után lepik el a agyad. Mennyit mondj el neki? Mit is jelent ami az éjjel történt? Vagy csak álmodtad volna? Be kell látnod, hogy lassan már alig tudod különválasztani az álmokat a valóságtól. Vajon most álmodsz vagy tényleg a megbízódhoz indultál? Apropó, őt vajon hol találod? Most hogy így belegondolsz csak elindultál a nagyvilágba, de egy ekkora városban így nehéz megtalálni valakit. Nem is indult olyan jól ez a reggel.
/A tegnapi napért 3 tp jár/
A bátorság nem a félelem hiánya, hanem a képesség hogy szembenézzünk a dolgokkal.
KM /Temető/ P.sz. 3911. Rügyek hava, 13. nap délután
Lassan, a közelgő sötétség neszeit figyelve sétálok le a vén ház kilátójául szolgáló dombról. Alig pár ember jött látogatóba elhunyt rokonaihoz, a legtöbben pedig éppen haza tartanak, az otthon és az élők melege jobb társaság a rideg köveknél. A kijárathoz közeledve látom, hogy a míves kaput már félig be is zárták. Hiába, a temető éjjel a holtak birodalma. Már elég közel lehetek a találkozó pontjához, amikor a feltámadó szél egy dal szavait sodorja hozzám. Egy férfi énekel keserű siratót, hangja akár a legpuhább bársony. Lenyűgözve állok meg. A szavakban megbúvó fájdalom szinte tapintható s engem is magával ragad. A szívem megtelik keserűséggel, elmémbe valaha volt képek villannak; régmúlt szép idők, Rivo mosolya, ünnepek, hangok és illatok. Majd egy haldokló utolsó szavai s végül a magány és üresség, melyek keserű béklyóit még mindig nem tudtam lerázni. Felnézek arra a pár csillagra, melyek már ott pislákolnak az ég boltozatán. Vajon ők is figyelnek minket a magasból; vajon tudják, mi az elmúlás? Érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, s akárhogy próbálom megakadályozni, egy forró csepp mégis végigfolyik az arcomon. Enyhe dühvel törlöm le, és akkor tudatosul bennem, hogy ezt a hangot mintha már hallottam volna valahol. Ám sem név, sem pedig arc nem társul hozzá. Egyelőre. Arra fordulok, ahonnan a dal érkezett és halkan, ódon sírköveket kerülgetve elindulok felfedni a gazdáját. Azért az elővigyázatosságról sem feledkezem el, úgy közelítek, hogy ne vegyen észre azonnal az ismeretlen, mert hallottam ma pár hangot, aminek a gazdájával nem szívesen futnék össze többé.
KM/A könyvtár tiltott részlegében P.sz. 3911. Rügyek hava, 13 nap reggel
Kiléptem a könyvtár ajtaján, de kétejek tengere árazstott el. A megbízómat,hol találom. Egy feltételezés szerint ő fog megtalálni engem, talán ha visszamegyek a lakásomba már ott lesz. Nem tudom mit gondoljak, a lényeg,hogy az idő sürget. A kis összecsapásom a szörnyel nyomtalanná vált, nem utalt semmi arra ,hogy én valakivel is megütköztem. A járókelők közt járok mikor ismét elgondolkodom, talán azt a csehót is meg kellene néznem. Esetleg ott tanyázik a megbízóm, nagyranőtt embereivel együtt. Bárhol is legyen én erősen szorongatom a pergameneket, haza kell mennem. Igen ez lesz a legjobb, otthon majd minden eldől. Egy jó forró fürdő és egy finom ital mindent megold..........sietek haza.
/régebben adtál 2 tp-t, akkor ezzel a 3-al 5 vagy csak a régire kaptam +1-et?/
[ Módosítva sze okt 21 2009, 10:08 ] A halál csak a kezdet, emelkedj felül fizikai léteden. Idővel rájössz, hogy a halál is egy ösvény amire az ember rálép egyszer. /saját szerzemény/
KM /Chavez fogadója/ P.sz. 3911. Rügyek hava, 13. nap délután[/b]
A pofon elcsattan. Az indulat is vele együtt elrepül belőlem. S hogy a népek nevetnek,, kissé felbátorít. - A kehes gebédnek udvarolj ezzel a módszerrel! Az talán viszonozza alantas vágyaid! - szisszenem a férfi felé, és villámló tekintettel szedem össze, az imént lerakott tányérokat, hogy a konyhára vigyem a halmot. S visszatérve, már büszkébben, s magabiztosabban veszem fel a rendeléseket. Mindennemű kétes pillantást, egy harciassal verek vissza. Már nem hunyászkodok meg a vendégek előtt. Mosolyok röppennek ajkamról, s ha a férfi kedvesen tréfálva céloz, akkor vele nevetek a játékon- S bár a szokatlan munka fáradtsága megpróbál legyűrni, az élvezet is ott lappang, s rögtön ellensúlyozza azt. Mire végzünk már egyáltalán nem bánom, hogy az utam erre vezetett... Gyorsan ráérzek hogy a pofon meghozta a figyelmet, s ha kedves vagyok, s hagyom hogy játszi szavakkal ostromoljanak s ingerkedőn szólok vissza, akkor a borravaló is megtoldódik kissé. A pörgés felgyorsul, s a kivitt rendelések árát, tisztességesen, a kapott borravalóval együtt rakom le a fogadós elé, időről időre..
Mindenkitől elnézést kérek, hogy a mese eddig haldoklott, elég elfoglalt voltam, így is örültem, ha a vampire mesére jutott időm. Most már több lesz, így újra indul, pontosabban folytatódik. Körülbelül 1-2 héten belül írok, mivel átolvasom az eddig történteket és megtervezem a folytatást. Köszönöm a türelmet. Ha valaki már nem akar játszani vagy óhaja-sóhaja van a mesével kapcsolatban, az jelezze nekem valahogy. Köszönöm.
A bátorság nem a félelem hiánya, hanem a képesség hogy szembenézzünk a dolgokkal.
Ayden Shadowstep Temető P.sz. 3911. Rügyek hava, 13. nap alkonyat
Selen egészen addig vidoran suhog és libeg melletted, amíg meg nem hallja ezt a szomorú dallamot. Megáll a levegőben, mintha megfagyott volna. Egy pillanatra, attól félsz, leesik, akár egy jégszobor, akit lelöktek a polcról és apró szilánkokra törik. De nem, csak lebeg némán és mozdulatlanul, belefagyva a temető némaságába, mintha ő is ide tartozna. A dal véget ért. A szomorú könnyeket düh váltja fel, majd előbukkan az elővigyázatosság is. Sok minden van amitől tartanod kell így éjszaka és ezek a dolgok úgy tűnik egyre csak szaporodnak. Óvatos, puha léptekkel indulsz felé. A fűszálak lágyan ölelik körül talpadat és jótékonyan elrejtik a zajt, amit közeledésed okozna, bár ebben nagy szerepe van annak is, hogy alaposan kitanultad a mesterséget. Jó tanítód volt. Egyik árnyéktól a másikig osonsz és már nem is vagy messze, talán húsz lépés választ el a férfitól. A hang alapján nyilvánvaló volt, de most már a testének körvonalai is ezt bizonygatják. Az erősödő félhomály már gátolja a látást, csak annyit lehet látni, hogy valami sötét színű ruhában és köpenyben vár az egyik fa alatt. Még az arcának formáját sem tudod megfigyelni, azt is fedi valami sötét anyag. Az a képtelen érzés hasít beléd, hogy ha nem énekelt volna, még te sem vetted volna észre. Tökéletesen beleolvadt a környezetbe, akár egy kaméleon. Elhatározod, hogy közelebb mész, legalább néhány lépéssel. Nem is messze tőled, egy fa mögül talán többet láthatsz és hogy a helyzet még tökéletesebb legyen, Selen sem kelt zajokat, amiket bár csak te hallasz, attól még nagyon zavaróak lehetnek. Fejed lehajtva, a lábad elé nézve osonsz tovább, egészen a fáig. Régi technika ez, a rókáktól lesték el a régi tolvajok. Ha a szemet alkonyatkor a célpontra irányítjuk, a haldokló Nap fényétől megvillanhat a szem. Néhány pillanat alatt célba érsz, innen valóban többet látni. A férfi oldalán a ruha furcsán van meggyűrődve, ráadásul a feltámadó lágy szellő is meglibbenti az anyagot, ami meg-megakad valami szilárd tárgyon. Még így is szinte észrevehetetlen, de nyilvánvaló hogy az alak fegyverrel érkezett. Talán olyan hosszú lehet, mint az alkarod, bár a combja alatt a fegyver teljesen belevész a ruhába, még a szellő sem árulja el, hol a vége. Tőr lehet nála, vagy talán egy rövidebb, egykezes kard. Mindegy, a fegyver az fegyver. Az pedig veszély. Az arcából még innen sem látsz sokat, legfeljebb a lágy vonalú orrhegyét és csupasz állát. Fiatal fiú lehet talán, vagy épp a borbélytól jött ide. Már egészen közel vagy, de még mindig alig látsz valamit és ezen a hőlátásod sem segített sokat. Láttad valamelyest a férfi körvonalait a ruha alatt, de nem segített sokat. Hűvösebb időben a ruha hidegebb az emberi testnél, így látszik a ruha alatt a narancs színben izzó emberi test. Árulkodó jelek után kutatva pásztázod végig tetőtől talpig, bár tudod, hogy zavarba fogsz jönni. És így is lett. Ilyenkor ugyanis minden testrészt észreveszel. Még azokat is, - főleg így oldalnézetből feltűnő - amiket igazán illetlen szemrevételezni. Lányos zavarod alighanem kiülhetett arcodra, érzed, ahogy lángolni kezd még a füled hegye is. Gyorsan behunyod a szemed, és mikor újra kinyitod, visszatér természetes látásod. Az illetlenséged ellenére mégis hasznos volt végigpásztáznod az illetőt: két fegyvere is van. Mindkét oldalán egy-egy rövid, egy kézben forgatható kard lóg: erre utalt a két hosszú, fekete sáv, ami derékmagassától indult és kissé a térdek alatt ért véget. Amit megtudhattál, megtudál róla. Hogy most mitévő légy, neked kell eldönteni, a döntés pedig soha sem könnyű, ha az ember olyan helyzetben találja magát, ahol a kíváncsiság és a halálfélelem vetekedik egymással. - Közelebb osonhatnék - suttog a füledbe útitársad. - észre sem venne. Na, mit szólsz? És valóban. Megdöbbensz a lehetőségen, de hát miért is ne? Miért is ne használhatnád fel a lányt ilyen kényes helyzetekben? Őt aztán észre sem veszi senki, nem is hallja, nem is érzi, mégis mindent megfigyelhet. A kérdés, hogy van-e hozzá elég éles szeme... meg persze hogy helyén való-e egy halottat használni fel kémkedésre, vagy akár egy helyszín felderítésére betörés előtt. Egyszóval bármi olyan helyzetben, ami egy magadfajta tolvaj életében minden éjjel megeshet...
[ Módosítva cs dec 24 2009, 01:41 ] A bátorság nem a félelem hiánya, hanem a képesség hogy szembenézzünk a dolgokkal.
Anthias Darkblood Az utcákon P.sz. 3911. Rügyek hava, 13 nap reggel
Az értékes pergamenek mindig is veszélyt hoztak a birtokosukra. A történelemben sokezer esetről emlékeznek meg ahol minden baj okozója ez a rostos anyag, melyre az értékes információkat jegyezték le. Árulás, hitszegés, halál és vérfürdő környékezik ezeket az eseteket. De senki sem beszél a többi millió bajba jutottról, akiket ugyan nem jegyzett fel a történelem, de gyakran találták őket vérbefagyva, felnégyelve, vagy épp csak féholtra verve csupán azért, mert nem rejtették el megfelelően az értékeiket. "Bizony mondom néked ifjú kalandor" - jut eszedbe egy idézet egy keleti bölcstől "nem szoríthatod eléggé az aranyat, bizodalmad lehet abban hogy megfosztanak tőle, élteddel együtt. A bölcs viszont, ki jól elrejti féltett kincsét boldogan szemlélődhet annak szépségében élete alkonyáig, hisz senki meg nem tudta mit rejteget oly féltő szeretettel." Szépen összetekerve rejted el zubbonyod belső zsebében és bár kicsit meghajtod, talán a széle is gyűrött, de az információ nagyobb biztonságban van, ha nincs szemelőtt. Óvatos tekintettel kémlelsz körül, de a kora reggel felkelt néhány szállingózó ember látszólag arról sem vesz tudomást, hogy létezel. "Na persze, ki tudja hogy mi a látszat és mi a valóság" - zsörtölődsz magadban, miközben sietősre veszed a lépteid. Egész hazafelé tartó úton egy forró fürdő körül zsongnak gondolataid, de ez olyan dolog, amit nem az otthonában kap meg az ember - eltekintve néhány nagyon gazdag embertől -, hanem pénzt ad érte egy fogadóban. Mindenesetre megfontolod a dolgot, most nagyon jól esne, de a pergamen a ruhád alatt fontoskodva vágyik haza. A kora reggelből lassan egyszerű reggel válik. A Nap egyre magasabbra hág égi útján és az emberek is egyre nagyobb tömegekben merészkednek elő otthonaikból. Lassan megérkezel, a város legszélesebb és legforgalmasabb útjának felénél jársz, ahonnan már ellátni a gyönyörű Főtérre. Lovaskocsik, hordárok és emberek tömege áramlik mindkét irányból, egymást kerülgetve olykor le-lekanyarodva azokba a kis mellékutcákba amelyek közül egyikben te is laksz éppen. Az utcasarkon megtorpansz, hogy megvárj két száguldó lovas városőrt, mielőtt elsodornának, majd továbbindulsz a macskaköveken, egészen a hatos számú házig. A lépcsőház vastag faajtaja tárva nyitva áll, mintha mindenkit tárt karokkal várna, vagy éppen ellenkezőleg: mintha járt volna itt valaki, aki nem ügyelt arra, hogy eltüntesse a nyomait. Talán téged keresett valaki... lelki szemeid előtt meg is jelenik feldúlt lakásod képe, amint a bútorok darabokra törve, mindent szemét, forgácsok és szétszórt ruhadarabok borítanak. Nem mintha olyan sok ruhád lenne, de azokat is könnyen szét lehet szórni. Idegesen simítasz végig a pergamen tekercseken, ahogy a ruhád alatt hozzád simulva rejtőznek, majd faltól-falig ugráló tekintettel lassan lépsz be a nyitott ajtón. Az érzés és a balsejtelem valamelyest elül, amint orrodba száll a jázmin illat. Valószínűleg csak a házmester mosta fel a lépcsőházat és most szellőztet. De lelked mélyén egy gyenge jel még mindig nem hagy megnyugodni. Valami ott mélyen belül azt suttogja a füldbe, hogy ne hagyd elaltatni a gyanút és bizony az ilyen hangoknak nagyon sokszor volt már igazuk. Talán most sem tévednek. Már tudod, hogy csak akkor nyugszol meg, ha a lakásba nyitva mindent ugyanott és ugyanúgy találsz, ahogy annak lennie kell. Kezed végigsiklik a rideg korláton, ahogy a terméskövekből épült ház kőlépcsőin haladsz felfelé. A félhomály, amit a néhány falba vájt, üveg nélküli ablak sem tud világossággá változtatni, nem könnyít a lelkeden. Az ilyen helyen könnyen érhet váratlan meglepetés. Első emelet...második...hatos számú ajtó... Na most minden eldől. az ajtó résnyire nyitva, bár nincs rajta nyoma feszegetésnek vagy betörésnek. Tekinteted óvatosan az ég felé emeled, melyet bár most nem látsz, még tudod, hol lakoznak az istenek. Egy gyors fohász mormolsz el néma ajkaiddal és lassan beljebb lököd az ajtót. Titokban reménykedsz hogy csak LeBlanc rémít halálra, nem a könyvtári rém jött a kivégzésedre. Teljesen kitárt ajtón lépsz be, majd végigpásztázod a rövid előszobát. A szemközti szobát vörös függöny zárja el a kíváncsi szemek elől, a jobbra nyíló konyhába nem látni be a falra aggatott kabátoktól és köpenyektől. Csak a nappalidból látsz egy szeletet, ahogy balra pillantasz. Ez lesz az első ahova benézel. Fél szemed mindig a kijáraton, egyrészt hogy menekülhess, másrészt ha tolvaj rejtezik valahol, nehogy úgy szökjön el, hogy észre sem veszed. Semmi. Ahogy a konyhában és a hálóban sem. Valószínűleg nyitva hagytad az ajtót és elfelejtetted bezárni. Nagy sóhajtás keretében figyelmezteted magad, hogy a továbbiakban erre jobban figyelsz. "Átkozott legyek, ha mégegyszer nyitva hagyom az ajtót" - fogadkozol magadban, ahogy ledobod magadról a köpenyt és a nappali hosszú asztalára helyezed a pergameneket. Túl értékesek ahhoz, hogy csak úgy elrakd őket mint a többi tíz vagy akár száz példányban is kapható könyvet. Jó lesz kitalálni néhány óvintézkedést az ilyen értékes információk számára. Mosakodni indulnál, hogy legalább az arcod felfrissüljön, mikor egy levelet pillantasz meg a padlón. "Az ajtó nyitva volt, este találkozunk a köztemető sírkertjében. Ne késs." Aláírás nincs, de gyanítod hogy a kapitány lesz. Ez a LeBlanc nevű. Nem írt pontos időt, de szinte biztosra veheted hogy ha alkonyatkor nem érsz oda, megnézheted magad. Nem ma kezdted ezt a veszélyes találkozókkal és információkkal terhes foglalkozást. Megmosod az arcod, utána iszol is párkortyot a konyhában. Felfrissülve mégiscsak hallasz valami zajt a szobából. Épp csak annyi időd van, hogy gyanakodva kidugd a fejed az előszobába és egy elsuhanó alakot pillants meg. Valami fehér tárggyal a kezében. A pergamenek! Elvitte az átkozott és nem vetted észre hogy a szobában volt. Ezek szerint csak rád várt...
A bátorság nem a félelem hiánya, hanem a képesség hogy szembenézzünk a dolgokkal.
Shellin Vaillant /Chavez fogadója/ P.sz. 3911. Rügyek hava, 13. nap késő este
Késő este lett mire a katonák nagyrésze elszállingózott aludni. Egy öt-hat kitartó veterán még így is maradt itt-ott elszórva a hatalmas teremben. Egy fertályóra múlva a mutatók elütik az éjfélt, te pedig fáradtan pillantasz végig az asztalokon. Helyenként felborult székek, eldőlt poharak és kiömlött italok tarkítják a képet. A szakács és a felszolgálók többsége már rég elment aludni, csak te maradtál és rejtélyes sorstársnőd, Lilian. - Na lányok, én rendezem a kasszát, ti meg takarítsatok össze. Utána elmehettek lefeküdni, az utolsó asztalt majd én rendezem. - vet egy pillantást az egyik közeli asztalra, amelyhez időközben összeült a már említett néhány katona. Erőt veszel magadon és nekiállsz összegyűjteni a tányérokat és poharakat, Lillian pedig halad utánad és nekilát asztalokat törölgetni. A halk koccanásokat, amiket az egymásba helyezett fatányérok okoznak a kezedben hangos dalolás szakítja félbe. A csapat részeg katona borba önti bánatát. Hangjuk egy kivételtől eltekintve inkább rikácsoló és hamis, mint élvezhetőnek mondható. Amennyire tudod, hát megszaporázod a dolgod, annál hamarabb mondhatsz búcsút a részeges ordibálásnak. Nem sokkal éjfél előtt indulhatsz végre az ágy felé. Alig vonszolod magad és bár többnevű barátnődön is látszanak a fáradtság semmivel össze nem téveszthető jelei, korántsem látszik oly lesújtottnak, mint te. Egy úri lánynak, aki nem szokott munkához, bizony megterhelő az ilyen kemény munka. Naphosszat talpon lenni és órákon át hordozni az italokat, ételeket és a pénzt a pult és a részeges katonák között. Nem neked találták ki. Talán ha még ezzel segítettél volna valakin, lelki erőt is meríthettél volna a munkához, ami így kevésbé lett volna fárasztó. Sötét, szűk lépcsősoron vánszorogsz fel, ráadásul az ajtód is szorul. Minden vágyad egy ágy. Lelki szemeid előtt egy puha, meleg bevetett ágy lebeg, de ahogy eldobod magad rajta be kell látnod: se melegség, se puhaság nem vár. Lábbelidtől gyorsan megszabadulsz és dideregve rántod magadra a takarót. Talán közben felmelegszik. Mély álomba zuhansz egy pillanat alatt melyben sötét, kanyargó úton haladsz, melyet ijesztő rémképek lengenek körül. Bundás szörnyetegek, pillanatok alatt porrá omló emberek és két lány ijesztő harca. Egyikük egy tolvaj lehet, az egyik felbukkanó képen egy börtönbe surran be. A másikról fogalmad sincs kiféle-miféle, de az élettől megviselt, harcedzett nőnek látod. Egy börtöncellában járkál fel-alá. Újabb kép, még mindig a börtönben, az őrök hatalmas szőrös-bundás állatok. Farkasok talán, vagy medvék, nem is tudod igazán. Néha mintha két lábon járnának, néha négyen. Aztán ugyanezt a két lányt látod menekülni szűk utcákon, a szörnyek vetik utánuk magukat. Az egyik téged is meglát...Undor kerülget, ahogy rémisztő pofáját fordítja feléd. Nyál csöpög a szájából és gyűlölet s gonoszság süt a szemeiből. Rád veti magát, te pedig menekülnél de késő... Felébredsz. De valami nem stimmel. Nem vagy egyedül az ágyban, valaki fekszik melletted. A hajnali derengésben nem látni még hogy ki az, csak hogy egy férfi. A szíved is megáll verni, úgy megrémülsz és kiugrasz az ágyból. Halk sikkantás szakad ki belőled, de a férfi úgytűnik nem ébred fel. Alszik-e egyáltalán? A rémület lassan szivárog el a testedből, a félelem viszont még mindig ott marad. Óvatosan lépsz közelebb és megbököd a karját, miközben igyekszel nem nézni máshova, az ismeretlen ugyanis hason fekszik bár, de teljesen pucér. Az esetlen ébresztgetésnek semmi foganatja, ugyanolyan mozdulatlan, mint eddig, de valahogy olyan fura. A bőre, a karjának tapnintása kő kemény és jéghideg. Valami nem stimmel. Pillanatok, percek telnek el, mire a felismerés áthasít az agyadon: a férfi halott!
/Az elmúlt napért 3 tp jár/
[ Módosítva cs dec 24 2009, 01:45 ] A bátorság nem a félelem hiánya, hanem a képesség hogy szembenézzünk a dolgokkal.
KM /Chavez fogadója/ P.sz. 3911. Rügyek hava, 13. nap késő este
Eljut a tuatomig hogy a férfi halott. Reszketve állok a fal mellett. Még sosem láttam így halottat, s főként hogy ruha nélkül hever ott, egyáltalán nem tudom mire vélni a dolgot. Óvatos csosszanó, surranó léptekkel keresem meg a levetett cipőm, s közben egyre a holttestet figyelem, mintha csak képes volna felállni újra, s ártani nekem.. S mikor meglelem a lábbelim felveszem azt. Csendben kisurranok az ajtón, már amennyire a szorult helyzete ezt engedi. S elindulok megkeresni a fogadóst. Akármi lesz is, a legtisztább út az egyenes...ha most menekülni kezdek, hát bizony könnyen rámfoghatják a gyilkosságot. Mégegyszer nem állok az ítélethozók elé.. Próbálok találni valakit, aki ébren van.
KM /Temető/ P.sz. 3911. Rügyek hava, 13. nap alkonyat
Lassan közelítek az idegenhez, könnyed, gyakorlott lépteim halk neszét a fűszálak teljesen elnyelik, így vadászó macskákhoz hasonló némasággal jutok egyre közelebb és közelebb a férfihez. Mert az énekes, ahogy hangja alapján egyértelmű volt, egy férfi. Az egyik öreg fa alatt áll, nekitámasztva hátát a vén törzsnek ezzel pedig szinte teljesen egybe is olvad vele, sötét öltözéke és köpenye jótékonyan mossa el a körvonalait a sűrűsödő sötétségben. Innen még az arcát sem látom s hamar rájövök, hogy azt is elfedte a kíváncsi szemek elől. Egyre érdekesebb ez az idegen. Kíváncsiságom nem hagy nyugodni, lopva közelebb osonok a szürke árnyalakhoz. Nem is oly távol másik fa magasodik, az mögül minden bizonnyal jobb kilátásom lesz. Selen némán suhan utánam, szemmel láthatólag őt is érdekli a férfi kiléte, ami nekem csak előny; csacsogásával legalább nem vonja el a figyelmemet a lopakodásról. Azért elővigyázatosan lehajtom a fejem, ahogy tanítottak, nehogy az éledező Hold vagy a haláltusáját vívó Nap megcsillantsa a szememet s ezzel árulómmá legyen. Az út nem hosszú, pár lépés csupán, ám az eredmény magáért beszél. Egyből feltűnik a ruha gyűrődése a férfi oldalánál; sejtésem, miszerint ezt fegyver okozza, alátámasztja az éjszaka jöttét jelző hűvös szellő által meglibbentett köpeny, amely valamilyen akadályba ütközik s halk surrogó hangot hallat. Feltételezésem szerint kard lóg az oldalán, annak ellenére, hogy a penge hosszát nem látom, a fegyver körvonalát ugyanis gyorsan elfedi a ruha sötét anyaga. Tehát az ismeretlen máris lehetséges veszélyforrás. Érdekelne, mit is kereshet egy temetőben fegyverrel az oldalán. Talán azt, amit én, hiszen nálam is van ilyesmi. Majd ismét szemügyre veszem az arcát, amiből továbbra sem látszik túl sok. Egy szépen ívelt orr és szakálltalan áll, szóval valami ifjúval állok szemben. Bár ez sem biztos, meglehet csupán borbélynál járt találkozója vagy az eltávozott személy meglátogatása előtt. Nekem azonban ez nem elég, becsukom a szemeim s összpontosítok. Mikor ismét kinyitom őket, a világ megváltozott, a megszokott színeket a hőképek árnyalatai váltják föl, ezzel együtt a sötétség életre kel. Éjjeli rovarok cikáznak körülöttem, amott denevér suhan tova, bőrszárnyai némán szelik a levegőt, kissé távolabb egy ragadozó, macska vagy nyest fut a sírkövek között talán prédát kergetve. Kis tétovázással fordulok a férfi felé, hogy felmérjem, a kardon kívül van-e más fegyvere is. Ám szinte azonnal vér szökik az arcomba, s érzem ahogy egyre forróbb lesz, még a fülem is ég. Ismét összecsukom a szemeimet, hogy a normális színekben láthassam a világot. Nekinyomom lángoló arcomat a fa hűvös kérgének, miközben megjegyzem magamnak, hogy az alaknak két kardja is van. Kétkezes harcos lenne? Ez még veszélyesebbé teszi, akárki legyen is. A csöndet Selen hangja töri meg, felajánlja, hogy majd ő megnézni közelebbről a férfit, ami nem is olyan rossz ötlet. Most döbbenek rá, hogy egy láthatatlan társ micsoda lehetőségeket rejt. Remek felderítő lenne belőle, hiszen senki nem érzékeli, nem hallja és nem látja, a lány ezzel szemben mindent megfigyelhet. Aztán felmerül bennem, hogy mindez elfogadható-e. Felhasználhatom-e egy szegény ember szellemét ilyesmire? Végül úgy döntök, ezt a kérdést nyitva hagyom, ám most elkelne a segítsége. Talán többet tud mondani a férfiról, mint amennyit én láthatok, ráadásul ő hozakodott elő az ötlettel, ha megszemléli az idegent, azt saját akaratából teszi és nem kényszerből. Bólintok és az árnyalak felé biccentek, hogy menjen csak. Azzal nyugtatom magam, hogy az ismeretlen nem tud ártani neki, Selen már halott. Azért idegesen, védekezésre és menekülésre készen figyelem, mi következik.
KM/ Lépcsőház majd utca/ P.sz. 3911. Rügyek hava, 13 nap reggel
Amint észrevettem ,hogy ellopták a dolgaimat azonnal cselekedtem. Tiszta erőmből rohantam, aki az utamba állt azt ellöktem magamtól. Valamit mindig is sejtettem a háttérben, ezek az adatok egy átlag ember kezében értéktelenek lettek volna. De itt van valami a háttérben, muszáj rájönnöm mielőtt még késő lesz. Végig rohanok az egész házon majd ismét az utcán találom magam. Egy darabig nézelődök vajon merre mehetett. Vagy talán már réges-rég messze jár, ha valamiféle mágia lehet a dologban akkor még nagyobb bajban vagyok mint gondoltam. A Nap tündöklően sütött, tudtam,hogy kevés az időm. Azok a gyerekek meghalnak ha én nem segítek, végül is nem kellene ,hogy érdekeljenek....nem az én gyerekeim. De rosszul néznék,ki,hogy még új vagyok a városban és hopp egy gyilkosságot visel a nevem. Mert tudom, hogy az újonnan megismert tehetős uraság az én nyakamba varná az egészet. Tennem kell ellene, mert a jövőbeli munkálkodásomra igencsak rossz hatással volna. Az első néhány arra járóra rontok és zihálva megkérdezem. -Nem láttak egy alakot az előbb a házból kiszaladni?
[ Módosítva v febr 28 2010, 10:54 ] A halál csak a kezdet, emelkedj felül fizikai léteden. Idővel rájössz, hogy a halál is egy ösvény amire az ember rálép egyszer. /saját szerzemény/
